Az ágyra nézek, és érzem, jól van így. Tudtam, hogy ugyanott akarok elveszni, ahol nagy nehezen másodszor is megszülettem. De akár az első és egyetlen megszületésem pontos csataterének is mondhatnám ezt a lelakott, kurva garzont. Őszintén itt sírtam fel először meghajlott, inas teste alá szorulva. Éppen három éve. És még ma is felsikolt alattam a padló, árnyat őriz rólam a fal. És a lokáloázis… Őrjítő, hogy ugyanaz az átlósan megrepedt tükör lóg még mindig a fürdőszobaszekrény ajtaján. Kötve hiszem, hogy lenne ereje belenézni. Leakasztom. Az én kezemben menten szétesik persze. Tök mindegy. Nálam torzítatlanabbul őt senki sem láttathatja.

   A kisebbik háromszög tompa oldalával a szegycsontom feletti bőrt szántom. Nyomán mályvaszín barázda és megannyi zörgő libabőr. Tarkómhoz nő a borzalom, mely eddig unottan tapogatta körbe a penészes sarkokat. Ennek ellenére tetszik látnom mindezt; a hatalom és a teljes sötét a legkéjesebb kombinációjává képes cseperedni az emberi őrület fűszeres kertjének összes nemesített iszonyata közül. A recept egyszerű; olts egy kis pogányságot a gyűlöletbe, és aztán neked fog gyümölcsözni a legszebb férges termés, a legsettenkedőbb pont a mondataid végére.

   A szemem elé tartom a szilánkot. Már nem tudom kit kéne látnom benne. Valamikor egyek voltunk, ő én, én meg én és ezáltal egyben ő is…Még látom, ahogy sötétbarnán feloldódik a vízbe csurranó halálom, gurgulázva röhög, átszivárog testen és téren, elcsúszdáz a lefolyóig, míg reszkető hüvelykujjam a „másik rajtam” elárvult fogkrémfoltot vadász.

   Isten lássa lelkem, megvolt bennem a hajlandóság, hogy úgy ússzak át minden négyzetmétert, hogy a plafonra hajigált hazugságaink ne szakadjanak a nyakunkba. Akit óránként hétezerért tölt be a szenny, erős vállakat növesztett, de az emberi tökéletesség, a benned testet bérlő, lélegző paradoxon szendeségében gyönyörű. Nem ronthattalak el, mert hibátlan voltál, és muszáj hibátlan maradnod, noha önzőség már ez is, hiszen csak azért a kényszer, hogy a cédáknak is legyen saját istene, olyan, mint te… az, ami te.

   Most is egyedül vánszorgom el az ablakig. Magam találtam magamra ebben az újszagú kapkodásban. Csak nem sírunk benne, ennyivel kevesebb az új „mi”. Halni születünk ezután az összes életünkben, mert nincs idő több kastélyt felhúzni manírból, nem szerethetünk örökké utoljára… Nem sietek, közöm nem lesz tökéletesebbhez, nincs hova, nincs távolabb, semmi teljesebb, soha több ’megint’.

   Pedig dehogynem sírnék fel újra szíveden! Mintha egymást szültük volna le a Földre, tőled tanultam egyenesen járni, tüdőre rántani a füstöt, időt állóan szeretni.

   Hányan hitték, hogy az őrület nem képes áttelelni egy csinos orrnyereg árnyékában! Mi pedig mosolyogtunk, és kifulladva rohantunk egymásba minden éjjel, álmomban.

   Elhiszed, ha ezt olvasod, hogy nem vagyok szomorú? Hogy lelkem összes jóllakott békességével írom ezt az egészet, és csak félek, hogy te vagy valaki más úgy hiszi épp, túl erősen kapaszkodom?

   Nyugtasd meg őket, hogy elmentél, s nem csak, mert elmehettél. Azt is mondd meg, hogy vannak még mások is, akik így szeretnek. Kapkodva, markolva, ki-kitekintve, de igazul.

   Soká tart még? Felhúzom térdem, olvasd meg rojtjaim! Te mondd meg; elég volt?

prológ-gyanús egy új ötlethez...

Egészen addig nem érdekelt Bakos Ferenc teóriája a „tipikus”-ságról, amíg a paranoiám odáig nem fajult, hogy józanul állítom, bármi képes nagyobb bullshit lenni az elképzelésnél, hogy Nicholas Sparks valamelyik vázlatosfüzetében rólunk is elcsöpögött már minden lényegest. Azért én szívesen mesélnék. Így talán nem maradunk ép ízlésű embert inspirálni képtelen, elfajzott Kedves Jon karakterek.

Abban a verzióban, ami az igazival hasonlót, az emlékeimmel pedig egybevágót alkot, a gyáva sosem próbált meg nem-affektálva létezni, a céda ványadt pillanatokba zsibbadva térhetett csak haza, s a ripacs igyekezett senki kezét sem épp elég erősen fogni.

Mennyit tippelgettem, hogy vajon trippelem-e hármunkat! Ilyesmiségek szánkáztak át rajtam, főleg ha épp bennem is szánkázott valami. Nem leszek kicsinyes. Valaki. Aztán... nem is tudom... néha az sem tűnt fel, hogy a „valaki” öröme az orrcimpám árkáig oldotta a százforintos szemceruzát.

Ha a gyáva tört be újra és újra, az egész teljesen másképp festett. Olyankor nem a hitetlenkedés hangjait, hanem már eleve visszhangnak születő miérteket karmoltam a rám hajló test lapockái közé. De tiszavirág életű volt a gyáva állóképessége, vele az összes vízióm, hát kénytelen voltam hanyagabb terpeszbe széttárni a combjaim, és egy örökkön-örökké-nem-elég-nagy takarón osztozkodni azzal, akinek hála még illúziókat kergethettem egy realitásba ültetett happy endről. Na, nem vele a szőkeherceg szerepében... Idővel köpködnöm is értelmét vesztetté vált, megtanultam biztonságosan lenyelni a szőrszálakat.

Könyvajánló

Kazuo Ishiguro – Ne engedj el

Szigorúan kötelező darab, lefegyverező őszinteséggel és naivitással tálalt dráma!!! Nem klasszikus értelemben vett társadalomkritika ugyan, de utópia, történet intézményekről ahol az uzsonnával játékosan belediktálják a gyerekekbe a halál gondolatát, hogy minél erősebb adományozói legyenek a világ betegeinek, balesetet szenvedettjeinek. Nekik nem szabad jövőről álmodniuk, ők mesterségesen létrehozott életek, szervdonorok, talán lelkük sincs, őket csak úgy formázták valakiről, az ő „eredeti”-jükről, aki talán a Földgolyóbis másik oldalán szaladgál, és aki talán él majd helyettük is. Persze, nem kell feltétlenül egyből donornak lenniük, hiszen a negyedik adományozás után okvetlenül bevégeznék, ami rettentő hamar, két éven belül bekövetkezne. A kérdés csak annyi, vajon jobb-e gondozónak lenni a donorok mellett? Illetve, értelmet adhat ennek a fajta „életnek” a szeretet?

Aki ezen a nyáron kikapcsolás helyett valami súlyosra és lélekborzolóra vágyik, annak ajánlani tudom ezt a könyvet.

   Pillanatnyi állapotomban kettő dolog tudott különösen érdekelni. Egy. Mikor fogy el végleg a levegő ebben a pisztácia színű földi pokolban? Kettő. Van ember, aki képes megnyalintani a viszkető szemöldökét? Mert nekem igenis viszketett a rá-rácsöppenő verejtéktől. A kezem viszont foglalt volt, egy babapiskótát ölelt, ösztönzött nagyobb sebességekre. Úgyhogy, ilyen szempontból a viszketés magára maradt a törékeny, teremteni képtelen Értelemmel. Kettejük önző, kéjben forgó, szerelemtől ragacsos melegágya a saját útját járta épp; egy ismerős utat, újra bejáratott egy régi bakancsot. Értelem szánta őt, a Hús-vér-csont-burok pedig gyenge volt bármit is bánni.

   Pipacs viszont sírt. Ő talán máris bánta az egészet. Vagy nem. Mindenesetre ez lett volna a fájdalmasabb neki. Ez lett volna az egyszerűbb nekem. Nem tudtam, mit illene remélnem. A nyakamba hullott, ujjai levadászták régi ismerősük; duzzadó, kék ütőerem. Igazi macska-egér harc volt ez. Felejtés és Megtartás kínossá nőtt háborúja,… amit sosem értettem, de mindig is akartam. Így hát kerestem őt, akár minduntalan, ha már mindenképp utamba sodorta Végzet, a leggúnyosabb mind közül. Kerestem őt, párnába sírt könnyeit kutattam, választ, válaszokat, vállrándítást; mit akar? Engem? Nem tudta. Nem tudtam.

   Szőrtelen, szürke karok bújtak a matracból. Mellem köré fonták maguk, ujjaik összezárultak combjaimon. Vihart látott falakon cikázott e vadiúj, mostani küzdelem minden kutyafuttában felskiccelt, pillanatig tartó levővétele. Én hittem benne. Jóval több mindenben hittem, mint amit egyébként be szoktam ismerni. Pipacs? Ő csak remélt. Tudom, mert a magaméként éltem meg, éreztem minden szippantását és nyögését, pedig a fürdőszoba most a világ végénél is távolabbinak tetszett. E mostaninál messzebb még sosem volt, ahogy Pipacs sem ennél soha közelebb. A darabjaira hulló életem potyadozó vászna, masszívan, napi rendszerességgel kefélő felső szomszédjaimnak hála repedező plafonom épp nekem produkálta magát, de idáig hallottam, ahogy a zuhanyrózsát remegő combjai közé zárja. Sóhajai elnyúltak a párától gyöngyöző falakig, megültek a csempék illesztéseiben, reszkettek és a földig gurultak.

megmutatta az eredendő sebet,

nem horzsolást, mert mélye volt

lélegzett, szűkült, prüszkölt, olvadt, tágult,

megremegett és méze folyt.

- lélegezni

- nem szeretni

- élni

- égni

...

- csak égni

néha pontosan tudom,

mi vagyok.

az önzés répamurnyából

felordító zabiporontya.

elfeledett tyúkszem

Isten könyökén.