ÚJ!!! - Könnyezni csak a cédának szabad

prológ-gyanús egy új ötlethez...

Egészen addig nem érdekelt Bakos Ferenc teóriája a „tipikus”-ságról, amíg a paranoiám odáig nem fajult, hogy józanul állítom, bármi képes nagyobb bullshit lenni az elképzelésnél, hogy Nicholas Sparks valamelyik vázlatosfüzetében rólunk is elcsöpögött már minden lényegest. Azért én szívesen mesélnék. Így talán nem maradunk ép ízlésű embert inspirálni képtelen, elfajzott Kedves Jon karakterek.

Abban a verzióban, ami az igazival hasonlót, az emlékeimmel pedig egybevágót alkot, a gyáva sosem próbált meg nem-affektálva létezni, a céda ványadt pillanatokba zsibbadva térhetett csak haza, s a ripacs igyekezett senki kezét sem épp elég erősen fogni.

Mennyit tippelgettem, hogy vajon trippelem-e hármunkat! Ilyesmiségek szánkáztak át rajtam, főleg ha épp bennem is szánkázott valami. Nem leszek kicsinyes. Valaki. Aztán... nem is tudom... néha az sem tűnt fel, hogy a „valaki” öröme az orrcimpám árkáig oldotta a százforintos szemceruzát.

Ha a gyáva tört be újra és újra, az egész teljesen másképp festett. Olyankor nem a hitetlenkedés hangjait, hanem már eleve visszhangnak születő miérteket karmoltam a rám hajló test lapockái közé. De tiszavirág életű volt a gyáva állóképessége, vele az összes vízióm, hát kénytelen voltam hanyagabb terpeszbe széttárni a combjaim, és egy örökkön-örökké-nem-elég-nagy takarón osztozkodni azzal, akinek hála még illúziókat kergethettem egy realitásba ültetett happy endről. Na, nem vele a szőkeherceg szerepében... Idővel köpködnöm is értelmét vesztetté vált, megtanultam biztonságosan lenyelni a szőrszálakat.