Ripacst követve

   Az ágyra nézek, és érzem, jól van így. Tudtam, hogy ugyanott akarok elveszni, ahol nagy nehezen másodszor is megszülettem. De akár az első és egyetlen megszületésem pontos csataterének is mondhatnám ezt a lelakott, kurva garzont. Őszintén itt sírtam fel először meghajlott, inas teste alá szorulva. Éppen három éve. És még ma is felsikolt alattam a padló, árnyat őriz rólam a fal. És a lokáloázis… Őrjítő, hogy ugyanaz az átlósan megrepedt tükör lóg még mindig a fürdőszobaszekrény ajtaján. Kötve hiszem, hogy lenne ereje belenézni. Leakasztom. Az én kezemben menten szétesik persze. Tök mindegy. Nálam torzítatlanabbul őt senki sem láttathatja.

   A kisebbik háromszög tompa oldalával a szegycsontom feletti bőrt szántom. Nyomán mályvaszín barázda és megannyi zörgő libabőr. Tarkómhoz nő a borzalom, mely eddig unottan tapogatta körbe a penészes sarkokat. Ennek ellenére tetszik látnom mindezt; a hatalom és a teljes sötét a legkéjesebb kombinációjává képes cseperedni az emberi őrület fűszeres kertjének összes nemesített iszonyata közül. A recept egyszerű; olts egy kis pogányságot a gyűlöletbe, és aztán neked fog gyümölcsözni a legszebb férges termés, a legsettenkedőbb pont a mondataid végére.

   A szemem elé tartom a szilánkot. Már nem tudom kit kéne látnom benne. Valamikor egyek voltunk, ő én, én meg én és ezáltal egyben ő is…Még látom, ahogy sötétbarnán feloldódik a vízbe csurranó halálom, gurgulázva röhög, átszivárog testen és téren, elcsúszdáz a lefolyóig, míg reszkető hüvelykujjam a „másik rajtam” elárvult fogkrémfoltot vadász.