ötödik péntek utáni csütörtök

   Pillanatnyi állapotomban kettő dolog tudott különösen érdekelni. Egy. Mikor fogy el végleg a levegő ebben a pisztácia színű földi pokolban? Kettő. Van ember, aki képes megnyalintani a viszkető szemöldökét? Mert nekem igenis viszketett a rá-rácsöppenő verejtéktől. A kezem viszont foglalt volt, egy babapiskótát ölelt, ösztönzött nagyobb sebességekre. Úgyhogy, ilyen szempontból a viszketés magára maradt a törékeny, teremteni képtelen Értelemmel. Kettejük önző, kéjben forgó, szerelemtől ragacsos melegágya a saját útját járta épp; egy ismerős utat, újra bejáratott egy régi bakancsot. Értelem szánta őt, a Hús-vér-csont-burok pedig gyenge volt bármit is bánni.

   Pipacs viszont sírt. Ő talán máris bánta az egészet. Vagy nem. Mindenesetre ez lett volna a fájdalmasabb neki. Ez lett volna az egyszerűbb nekem. Nem tudtam, mit illene remélnem. A nyakamba hullott, ujjai levadászták régi ismerősük; duzzadó, kék ütőerem. Igazi macska-egér harc volt ez. Felejtés és Megtartás kínossá nőtt háborúja,… amit sosem értettem, de mindig is akartam. Így hát kerestem őt, akár minduntalan, ha már mindenképp utamba sodorta Végzet, a leggúnyosabb mind közül. Kerestem őt, párnába sírt könnyeit kutattam, választ, válaszokat, vállrándítást; mit akar? Engem? Nem tudta. Nem tudtam.