Hatodik péntek

   Szőrtelen, szürke karok bújtak a matracból. Mellem köré fonták maguk, ujjaik összezárultak combjaimon. Vihart látott falakon cikázott e vadiúj, mostani küzdelem minden kutyafuttában felskiccelt, pillanatig tartó levővétele. Én hittem benne. Jóval több mindenben hittem, mint amit egyébként be szoktam ismerni. Pipacs? Ő csak remélt. Tudom, mert a magaméként éltem meg, éreztem minden szippantását és nyögését, pedig a fürdőszoba most a világ végénél is távolabbinak tetszett. E mostaninál messzebb még sosem volt, ahogy Pipacs sem ennél soha közelebb. A darabjaira hulló életem potyadozó vászna, masszívan, napi rendszerességgel kefélő felső szomszédjaimnak hála repedező plafonom épp nekem produkálta magát, de idáig hallottam, ahogy a zuhanyrózsát remegő combjai közé zárja. Sóhajai elnyúltak a párától gyöngyöző falakig, megültek a csempék illesztéseiben, reszkettek és a földig gurultak.