Ahogy a cédák búcsúznak

   Isten lássa lelkem, megvolt bennem a hajlandóság, hogy úgy ússzak át minden négyzetmétert, hogy a plafonra hajigált hazugságaink ne szakadjanak a nyakunkba. Akit óránként hétezerért tölt be a szenny, erős vállakat növesztett, de az emberi tökéletesség, a benned testet bérlő, lélegző paradoxon szendeségében gyönyörű. Nem ronthattalak el, mert hibátlan voltál, és muszáj hibátlan maradnod, noha önzőség már ez is, hiszen csak azért a kényszer, hogy a cédáknak is legyen saját istene, olyan, mint te… az, ami te.

   Most is egyedül vánszorgom el az ablakig. Magam találtam magamra ebben az újszagú kapkodásban. Csak nem sírunk benne, ennyivel kevesebb az új „mi”. Halni születünk ezután az összes életünkben, mert nincs idő több kastélyt felhúzni manírból, nem szerethetünk örökké utoljára… Nem sietek, közöm nem lesz tökéletesebbhez, nincs hova, nincs távolabb, semmi teljesebb, soha több ’megint’.

   Pedig dehogynem sírnék fel újra szíveden! Mintha egymást szültük volna le a Földre, tőled tanultam egyenesen járni, tüdőre rántani a füstöt, időt állóan szeretni.

   Hányan hitték, hogy az őrület nem képes áttelelni egy csinos orrnyereg árnyékában! Mi pedig mosolyogtunk, és kifulladva rohantunk egymásba minden éjjel, álmomban.

   Elhiszed, ha ezt olvasod, hogy nem vagyok szomorú? Hogy lelkem összes jóllakott békességével írom ezt az egészet, és csak félek, hogy te vagy valaki más úgy hiszi épp, túl erősen kapaszkodom?

   Nyugtasd meg őket, hogy elmentél, s nem csak, mert elmehettél. Azt is mondd meg, hogy vannak még mások is, akik így szeretnek. Kapkodva, markolva, ki-kitekintve, de igazul.

   Soká tart még? Felhúzom térdem, olvasd meg rojtjaim! Te mondd meg; elég volt?